Már huszonkettedik nap bezárva ebbe az ócska házba. Tizenketten egy hatalmas luxusházban. Medence. Jakuzzi. Hatalmas konyha. Közös háló. Elzárva a külvilágtól.
- Hé. Hol a mosoly az arcodról?- ugrott be vigyorogva elém Kerry.
Kerry Katona. Az egyetlen olyan személy, akivel szívesen elbeszélgetek. Na, jó. Az egyetlen női személy. Na, jó. Szépítsünk még. Az egyetlen, majdnem velem egykorú női személy.
- Minek örüljek? Annak, hogy a dísz-kacsa még egy palit fogott magának?

Már huszonkettedik nap bezárva ebbe az ócska házba. Tizenketten egy hatalmas luxusházban. Medence. Jakuzzi. Hatalmas konyha. Közös háló. Elzárva a külvilágtól.
- Hé. Hol a mosoly az arcodról?- ugrott be vigyorogva elém Kerry.
Kerry Katona. Az egyetlen olyan személy, akivel szívesen elbeszélgetek. Na, jó. Az egyetlen női személy. Na, jó. Szépítsünk még. Az egyetlen, majdnem velem egykorú női személy.
- Minek örüljek? Annak, hogy a dísz-kacsa még egy palit fogott magának?
Nos, igen. John és Amy házassága. A barnítós, és a tini lányok álma.
- Ugyan már!  Buli van!- húzott a táncparkettre.
Csak álltam ott, mint egy fabábu, és Edward vigyorgó képét néztem, miközben Tara-val táncolt. Tara-val, az elrontott plasztikai műtéteiről híres ex-amerikai pitéssel. A szívem elszorult, majd sarkon fordultam. Elindultam a háló fele, amikor ugyanis kitört a cipőm sarka, és egy hangos káromkodás közepette ledobtam magamról azt. Mindenki engem bámult, de nem különösebben érdekelt. Felkaptam a cipőt a kezembe, és idegesen rohantam be a hálóba. Becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyra dobtam a cipőmet, Belebújtam a köntösömbe, és levettem alóla a koktélruhát, majd azt is egy határozott mozdulattal az ágyra dobtam. A hajamból kihúztam a kontytűket, majd az éjjeli szekrényre tettem, és a fürdőbe siettem. Azonnal le akartam mosni magamról a sminket. Piszkosnak éreztem magamat. Szörnyen piszkosnak. Szinte átrohantam a nappalin, és úgy csúsztam be a fürdőbe. A csapnak estem, és a víznek. Csak dörzsöltem az arcom, a barnás-fekete víz pedig perceken keresztül folyt le a lefolyón. Az arcom már teljesen tiszta volt, de én mégis súroltam magamat. Csak súroltam és súroltam. Mint egy megszállott.
- Victoria…- hallottam Pamela hangját.
Ugyanúgy súroltam az arcom, ami már szinte teljesen vörös volt a dörzsöléstől.
- Hé, kislány! Hagyd abba!- lépett mögém Pamela, és lefogta a kezeimet.
Ismét megdermedtem. Nem tudtam, hogy sírjak e, vagy nevessek magamon. Sosem volt ez még jellemző rám. Hogy ennyire bedillulok.
- Mi a baj?- nézett a szemeimbe a tükrön keresztül.
- Csak fáradt vagyok. Kérlek, eressz el.
De Ő csak nem engedett. – Kérlek. – sóhajtottam, mire eleresztette a kezemet, én pedig kibújtam előle és a hálóba rohantam. Egyenesen az ágyamba ugrottam, és magamra húztam a takaróm. De képtelen voltam aludni. Az agyam csak kattogott, és kattogott. Az idő pedig telt. Nem tudom, mennyi idő telt el, de hallottam, ahogyan a hálóba bejönnek az emberek, és mindenki lefekvéshez készülődik. Láttam, ahogyan John és Edward is Amy mellé fekszik, majd magukra húzzák a takarót. Persze, hogy a plasztik-hercegnő feküdt középen. A lámpát lekapcsolták, én pedig meredtem a hatalmas feketeségbe. Képtelenvoltam aludni. Ismét órák telhettek el, amikor hangokat hallottam. Ismerős hangokat. Elkapott az undor, a szemeimbe pedig könnyek szöktek. Annyira ismertem ezeket a hangokat. Gyermekkoromból. A hangok, amelyek örökre megsebezték a lelkemet. Próbáltam halkan kimászni az ágyból, és kisurranni a teraszra. Halkan becsuktam magam mögött az üvegajtót, és leültem az egyik kanapénak nevezett fotelbe. A kezeimet néztem. Remegtem. Az ereim pedig kidudorodtak. Teljesen elfehéredtem. A szemeimbe könnyek gyűltek, és zokogni kezdtem. Emlékképek. A fejemhez kaptam és csak zokogtam. Nem. Nem akarom! Nem akarok emlékezni. Próbáltam minél halkabban zokogni. Amennyire csak akartam. Hirtelen ötletből az asztalon levő cigis doboz után nyúltam, és kivettem belőle egy szálat, majd rágyújtottam. Fulladozni kezdtem, majd körülbelül a negyedik szívásra teljesen megszoktam. Szuper. Idegroncs vagyok. Cigizek és zokogok – pont, mint anya, mikor elhagyta apát.
- Hé. Neked nem az ágyban kellene lenned?- jelent meg az ajtóban Lucien.
- Kellene. És neked?- meredtem a semmibe.
- Hallottam, hogy kijöttél. Mi a baj?- ült le mellém. – Nekem elmondhatod.
- Tudod, nem szoktam megnyílni mások előtt. De úgy érzem, benned megbízom… Tudod, bent. A hangok.
- Amy-ék?- suttogta
- Igen. Azzal minden rendben lenne, ha más csinálná. De éppen az, hogy Amy… mindkettejüknek. Tudod, azok a hangok. A gyerekkorom fájdalmas pontját idézik.
- Mi történt?- ült közelebb
- Apa elküldött aludni. De én csak azért se mentem. Lefekvéshez készülődtem, és úgy gondoltam, elmegyek még egyet utoljára mosdóba. Aztán azok a hangok. A csattogás. Istenem. Tizenöt voltam. Bármennyi is az ember, szörnyű feldolgoznia. Ha legalább az ajtót becsukták volna. A lelkemnek annyi. Annyira… Nem akarom! Nem!
A hangom hisztérikus lett, az arcom elvörösödött, a könnyeim pedig csak hullottak. Lucien pedig lassan magához ölelt, és csitítgatni kezdett.
- Annyira rossz. Hogy tudom, mi történik a takaró alatt. Istenem!
Ő pedig nem válaszolt, csak a mellkasához nyomott, és csitítgatott. Aztán énekelni kezdett, a hangok pedig keveredtek a fejemben. A cigi lassan elszívta saját magát, és elaludt. Az ajtó lassan kinyílt, és Edward lépdelt ki rajta kómásan, utána pedig Amy és John. Könnyes szemekkel néztem Edward-re, aki nagyokat pislogott.
- Mégis mi a baj?- húzta fel a szemöldökét, arca pedig aggódó lett.
- Szerinted? Szerinted?! – emeltem fel a hangomat. – Mégis mi lehet a bajom? Oké. Ha arra van szükséged, verje ki neked egy plasztikpicsa. De ne itt! És ne most! Másokra nem is gondolva! Szerinted mit gondolnak mások? Hm? Tudod mit, Edward Grimes? Dugd a szilikont, ha jólesik neked. De hozzám többet egyikőtök se szóljon!
Azzal pedig a fürdőbe rohantam. Lucien pedig utánam. A fürdőben levő kanapéra rogytam Ő pedig átölelt. Annyira könnyebbnek éreztem magamat. Végül pedig, Lucien karjai közt nyomott el az álom. Ha Ő nincs, tuti rohammentővel visznek el. Köszönöm Lucien. Köszönöm.