Ahogyan végigrohantam az erdő sűrűjében csak arra gondoltam, hogyan jutottunk el idáig. Annyira boldogok voltunk pár órával együtt. Egymást öleltünk, karjaink egymás testét simogatták, bőrünk egymásba simult. Egyszerre nevettünk és minden olyan tökéletes volt. Nem értem, hogy tehette ezt velem. Hogy érdemelhettem ezt ki? Mégis hogyan?

Nem hagyhatsz el. Így nem lehet vége. Nem így kell végződnie a történetünknek! Hisz egyszerre dobbant a szívünk. Egyszerre. Percenként hetvenkétszer. Egyszerre nyelte a tüdőnk a levegőt… Most mégis… Nem kapok levegőt. Nem lehet így vége! Nem!

Ahogyan végigrohantam az erdő sűrűjében csak arra gondoltam, hogyan jutottunk el idáig. Annyira boldogok voltunk pár órával együtt. Egymást öleltünk, karjaink egymás testét simogatták, bőrünk egymásba simult. Egyszerre nevettünk és minden olyan tökéletes volt. Nem értem, hogy tehette ezt velem. Hogy érdemelhettem ezt ki? Mégis hogyan?
A fák magasra törtek az égben, és nem lehetett köztük találni két egyformát. Mindegyik különleges a maga módján. Mindegyik más és más alakot ölt, mégis, mind ugyan azt a célt szolgálják: Éltetnek bennünket, csalfa embereket. De kérdem én, megérdemeljük, hogy éljünk? Hiszen mit nekünk ez a világ? Csak pusztítjuk, és csak menedékként szolgál az olyan embereknek, akik velejükig romlottak.
Ahogyan rohantam, letértem az ösvényről és a bokrok ágai a húsomba vájtak – és ez a fajta fájdalom segített abban, hogy felébredjek. Rá kell döbbennem, hogy át lettem verve. A szőke herceg csupán játékszerként kezelt engem.
Tüdőm lassan összeszűkült, torkom pedig teljesen kiszáradt. Lábaim megállás nélkül szaporázva ugrották át az ágakat. Szemeimbe könnyek gyűltek. Nem hittem el. Képtelen voltam felfogni. Az a hívás. Azaz átkozott hívás. Az rontott el mindent. Az a hívás egy bizonyos Barnie nevű lánytól.
Miért tetted ezt, Edward? Miért? Nem adtam meg nekem mindent? Odaadtam mindenem! A testem, a lelkem, az egész életem. De te neked egy másik kellett. Miért? Ó te balga férfi, miért?
Testem tehetetlenül borult a föld felé, ahogyan megbotlottam egy átkozott gyökérben. Fejem egy kis kőbe vertem. A fejemben levő kis hang hisztérikusan felsikított, majd sípolni kezdett a fülem. A fejem iszonyatosan zúgni kezdett, és egy hangosat sikítottam a fájdalom miatt. Remegő kezeimmel próbáltam feltolni nehéz testemet a földről, majd a mellettem levő fának támasztottam testemet. Jéghideg ujjaimat lassan végighúztam a homlokomon, majd rájuk pillantottam. Bíborvörös vérem az ujjaimon csorgott végig, ahogyan az arcomon is. Szőke hajam a sebbe ragadt, szürke szemeim az eget pásztázták. Erőt kellett vennem magamon. Óvatosan csúsztam egyre feljebb a fa törzsén, majd imbolyogva indultam meg előre.
Már azt sem tudtam, merre vagyok, és mit akarok. Szemeimet elöntötték a könnyek és egyenesen bámultam előre, a semmibe. A horizontot bámultam, ahogyan lassan lemegy a nap. Narancsszínű fénye hihetetlenül rózsaszínre festi az eget, majd lassan elbújik a tenger hullámai mögött. Visszavonulót fúj mára. Ő sem képes egész az emberek árulásait bámulni. Senki sem képes.
Hallottam, ahogyan a lábaim alatt megnyikordul valami féle fa, de nem voltam hajlandó lenézni. Csak bolyongtam előre, a végtelenbe. Lehunytam a szememet, majd halkan felsóhajtottam. Testem a maga súlya hatására dőlt előre, majd pár pillanat múlva jéghideg víz borította el egész testemet. Szívem egy hatalmasat dobbant és szélsebesen kezdett el dübörögni mellkasomban. Hajam az arcom köré csavarodott, ólomsúlyú testem pedig egyre inkább közeledett a tenger aljához. A hullámok és a kék tenger lassan maga alá gyűr. És nem fogok hiányozni senkinek.
Az utolsó emlékem. Mi legyen az? Már tudom – ajkaim pedig mosolyra húzódtak, miközben egyre több vizet nyeltem be. Pár órával ezelőtt… A tükör előtt álltam, és szőke hajamat nézegettem. Már régóta elgondolkoztam rajta, hogy levágatom. Felesleges nyűg. Majd Edward mögém állt, és átölelt hátulról. Forró lehelete a nyakamat cirógatta, szőke haja az arcomba lóg. Hatalmas tenyere beteríti az egész hasamat, majd pár pillanat múlva ajkait az ajkaimhoz nyomja. Abban a pillanatban azt éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere. Hozzám jössz feleségül? Kérdése megállás nélkül visszhangzott a fejemben. Én persze boldogan mondtam neki igent, majd nevetve borultunk az ágyba. Aztán megszólalt a telefon. Szia Edward! Itt Barnie. Tökéletes volt a tegnap este, az a nyelvmozgás fenomenális volt. Na meg persze más is. Ott hagytad már Victoriát? Majd hívj! Imádlak!
Tüdőm kétségbeesetten próbált oxigént találni magának, kevesebb sikerrel. Annyira feszített odabent a mellkasom. Most már tudom milyen érzés a szakítás. Mintha egyre csak próbálnál a vízfelszín fölé jutni, de tested tehetetlen, majd lassan levegő nélkül maradsz.
A víz hirtelen felmelegedett körülöttem, majd két kar fonódott a testem köré. Kétségbeesetten próbált a vízfelszín fölé juttatni. Próbáltam felnyitni ólomsúlyú szemhéjaimat. Meg akartam nézni az angyalomat. Aki magával visz a mennybe. Ahol örökké boldogan élhetek. De csupán egy lebegő szőke hajkoronát láttam. Majd végül teljesen elsötétült előttem minden. Szívem lassan adta fel a küzdelmet, ahogyan próbált engem életben tartani. Utolsó érzésem csak az volt, ahogyan testem a roskatag fadarabhoz csapódik, amiről a vízbe borultam, és még egy utolsó szippantottam a levegőből.
- Nem adhatod fel!
Edward füle a mellkasomhoz simult, majd felhorkant, mikor már nem hallotta a szívhangom. Ajka az ajkaimhoz tapadtak, majd befogta az orromat. Két befújás, majd kezét a melleim közé helyezte és ütemesen pumpálni kezdett. Hangja hisztérikus lett, könnyeim a lassan elliluló arcomra hullottak, nedves haja pedig szemeibe lógott. Ismét két befújás, és újabb ütemes gyakorlat. Szívem lanyhatagul kezdett el mozdulni mellkasomban, majd újra vért kezdett el pumpálni az ereimbe. Ajkaim hirtelen nyelték be a levegőt, majd azonnal köhögni kezdtem. A sós tengeri víz égette torkomat, majd oldalra fordítva a fejem próbáltam kiköhögni azt.
Edward két oldalt megragadta az arcom, majd homlokát a homlokomhoz nyomta. Keserves zokogásba kezdett. Nem szólt semmit, csak sírt.
- Ne hagyj el. – nyomott egy csókot az ajkaimra
Tüdőm szaporán nyelte a levegőt, majd remegő ajkaimat szólásra nyitottam. De nem tudtam mit mondjak.
- Bar… nie…- nyöszörögtem
- Ballépés volt! Könyörgöm.
- Csak engedj. – vettem nehézkesen a levegőt – Engedj meghalni!
Remegő kezemmel nyúltam a jobb kézfejemhez, majd lehúztam róla a gyűrűt. – Vidd!
- Nem!- rázta meg a fejét – Mert ha te is meghalsz, akkor én is.
Homályos tekintettel láttam, ahogyan előhúz valamit a nadrágjából, majd a fejéhez tartja.
- Ha meghalsz, ám legyen. De akkor meghúzom a ravaszt!- kiáltotta eszét vesztetten
Ez lenne az a bizonyos szerelem? Amikor bármit megtennél a másikért? Istenem Edward! Köszönöm! Végre tudom, hogy milyen levegő nélkül élni. És tudom, hogy számomra te vagy a levegő.
Karjaimat átfontam a hátán, és szorosan megöleltem. – Akkor haljunk meg együtt!
A fegyver csövét a homlokomhoz irányítottam, majd megnyomtam Edward ujjával a ravaszt. A golyó egyenesen a homlokomba fúródott, és azonnal elsötétült előttem minden.
Edward keserves zokogással nyomta a fejéhez a fegyvert, és végig az én halott arcomat bámulta.
- Edward! Kérlek, ne!- hallotta bátyja keserves ordítását a távolból
- Sajnálom, John! De megígértem neki, hogy Örökre!
Ujjai pár pillanat múlva meghúzták a ravaszt, majd teste holtan zuhant a testemre.

/Yesterday is died. Tomorrow is bleeding. Lost int he sunlight./